Nekem idén - kicsit megkésve -  június második szombatján kezdődött meg az esküvői szezon, Ágnes és Zsolt nagy napjával. 

Már a korábbi megbeszélés alkalmával volt egy sanda gyanúm, hogy ők bizony egy különleges pár lesznek számomra. Nem csalódtam! 

Június 11-én Potyondra voltam hivatalos, a falu legszélső és egyben legcsendesebb utcájába, a Kossuth utca 27. szám alá, ahol az újonnan épült parasztházban a menyasszony már "lázas" készülődésben volt. Bizony, csak így időzőjelesen volt lázas a készülődés, ugyanis Ágnes egy mérhetetlenül higgadt nő. Pedig lett volna rá oka, hogy aggódjon, ugyanis szabadtéri polgári esküvőt terveztek, a házukkal szembeni, hatalmas füves területen, (amely egykor focipálya volt); az eső pedig hol szemerkélt, hol pedig előbukkant a nap, teljes bizonytalanságban tartva ezzel mindenkit. Folyamatos telefonügyelet volt a vőlegénnyel, hogy kint legyen a szertartás, vagy a közeli kultúrházban. Bizonytalan volt a dolog, Ágnes még is mosolyogva várta, hogy hogy alakul az ő napjuk további része...Végül aztán, az eső ellenére a szabadtéri szertartás mellett döntöttek. Az eső pedig végig kísérte a nap további részét, hajnalig esett. 

A párfotózást hétfőn tartottuk, a tőlük várható teljes nyugalomban. 
Ellátogattunk a közeli erdőbe, ahol egy frissen festett házikó vár minket. Kiderült, hogy Zsolt ide vitte Ágnest az első randevújukon és később itt is kérte meg Ágnes kezét. 
Következő állomáson, annak a tónak a partján fotózhattam az ifjú házasokat, ahol pár évig egy jurtasátorban laktak. Mikor ezt mesélte nekem Zsolt ámulva hallgattam a szavait. Ámulatba ejtett, hogy a mai modern, felvilágosult közösségünkben vannak ilyen gyöngyszemek - bármennyire is közhelyesnek hangzik, ők bizony azok - , akik hátat fordítva a civilizált életnek, kiköltöznek egy jurtába a tó mellé, vezetékes víz, full HD tévé, okostelefon és internet nélkül. Elcsodálkoztam! 
Ágnes és Zsolt társasága amúgy is nagyon kellemesen hatott rám, annyi pozitív energia áradt belőlük, hogy igyekeztem minél jobban töltekezni belőle... aztán mikor ezt megtudtam, ennek fejében még teljesen rájuk is csodálkoztam. Úgy gondolom, hogy ők az igazán értékes emberek. Ők, akiknek nem az a fontos, ami nekünk (minden álszenteskedés nélkül, magamat is ideértem) átlag embereknek, hanem megmaradtak bennük az igazi emberi értékek. Akiknek nem az a fontos, hogy a legújabb telefont nyomkodják naphosszat, hogy a legnagyobb tévén nézzék az agybutító tévés műsorokat, vagy hogy az internet segítségével mindenről naprakészek legyenek, hanem képesek arra, hogy élvezzék a napokat, az egymással eltöltött időt, akár egy jurtasátorban a víz morajlása mellett, akár egy kis falucska csendes utcájának legcsücskében.
Csodálom őket és felnézek rájuk!
Hálával tartozom nekik, hogy az idei "évemet" velük indíthattam el! Örök élmény maradnak számomra!