Jobb szeretem azokat a képeket egy-egy sorozatból, amikor csupán a „véletlen” műve az adott képkocka. Csak hagyom zajlani a cselekményt, hagyom kibontakozni az érzelmeket, nem szólok, csak ott vagyok a fényképezőgép mögött és kattintok.
A legtöbben, amikor eljönnek hozzám erre vágynak.

Volt már, hogy a stúdió ajtón belépve kijelentette az illető, hogy ő utál fotózkodni, ő nem szeretne művi, beállított képeket, neki csak is spontán képek kellenek.
De volt olyan is, hogy egy-egy sorozatom pár fotóját emlegették fel, hogy az, hogy tetszett nekik. Olyan igazi volt, pont az ilyen jól elkapott pillanatok miatt.

Azt gondolom, hogy a legtöbb ember jobban szereti a spontán, nem beállított, „művi” képeket. Én magam is. Viszont ezt például egy stúdiós fotózásnál kicsit nehezebb dió.
Aki járt már nálam, az tudja, hogy nem egy 100 nm-es helyiségről beszélünk. Az a stúdió első sorban a kisgyerekek számára ideális „játszótér”. – Ezért is próbálom leginkább ezeket a fotózásokat ott megtartani, a többit, ha lehetőség adódik rá szabadtéren. (Nyilván, például ilyenkor januárban nem cibálom ki mindenáron a kismamákat a hidegbe és szürkeségbe.)

A stúdióban, a hátterek előtt eléggé korlátozott  a felnőtt emberek/családok mozgás tere. Ettől függetlenül persze lehet állni, ülni, feküdni, kézen állni, falra mászni, bukfencezni… De nagyon fura, hogy a legtöbb ember, aki spontán képekre vágyik, még sem csinálja meg ezeket.
Legtöbbször ők azok, akik rettenetesen be vannak feszülve a fotózástól/fotózáson. – Legnagyobb százalékban ezek a férfiak. De azt hiszem ez megérne egy külön posztot…
Spontán képet szeretnének, de mégis ott állnak a háttér előtt/ előttem és várják, hogy instruáljam őket. Na hát,  pont így nem tudok én olyan várva várt (elvárt?) képeket készíteni, ha én még azt is megmondom, hogy a bal keze kisujját hogy hajlítsa be.
Amikor valaki nem tud odabújni magától a szülőjéhez, párjához.
Amikor a fényképezőgép előtt nem jönnek az őszinte puszik, összenevetések, mókázások, akkor nagyon nehéz dolgom van.
Hiába próbálom oldani a hangulatot és akasztom meg a fotózást beszélgetéssel, ha valakiből fél-háromnegyed óra múlva sem jönnek ki ezek a mozdulatok, akkor nehéz a dolgom.

Elszoktam mondani ezt egyébként mindenkinek, aki eljön hozzám! Nem csak várom a csodát, hogy ’na, produkáld magad tessék!’ Nem. Nyilván szeretném, hogyha mindenki olyan sorozattal térne haza tőlem, amilyet igazán szeretne. Ha azt látná viszont a fotókon, amiket elképzeld magának.

 A gyerekekkel sokkal könnyebb. A kisgyerekekkel. Ők eredendően őszinték. Ott gyakorlatilag az első 10 perc az, amikor azt csinálják, amit én mondok. Már mint például ott ülnek a kis sámlin, vagy ott állnak a háttér előtt. Mert aztán egy idő után „elvesztem” őket… Akkor is figyelnek, oda is mennek a sámlihoz, le is ülnek, csak mire kattanna a gép, már épp a sarokban gyűjtik össze a karácsonyi fotózásból megmaradt mű fenyő „tűleveleit”. Itt általában inkább a szülők azok, akik próbálják visszafogni a gyerekeket. (Persze ezt nem rossz értelemben gondolom.) Na az ő fotóik legtöbbször spontának! Ezt még kérni sem kell tőlük!

~Egy gondolat ehhez...
...sokszor megkérdezik tőlem a szülők, a gyerekük első születésnapi fotózásánál: „Nyugtass meg minket Szilvi, hogy más gyerekkel is ilyen nehéz?!”. Az egyévesek amúgy is izegnek-mozognak, felfedeznek, mennek, mindent levesznek, megvizsgálnak, megkóstolnak… Ez életkori sajátosság. Nem nehézség. Nem mondom, hogy nem kihívás, de én ezt nagyon élvezem.

Tehát a gyerekekkel könnyebb. A szülőkkel/felnőttekkel már sokkal nehezebb.
Néha olyan jó lenne, ha mi felnőttek is tudnánk ilyen őszintén viselkedni (és ez nem csak a fotózásokat könnyítené meg)…
Sokszor azt érzem, hogy az gondolják a szülők/felnőttek, hogy nálam, a stúdióban „viselkedni kell”. Pedig nem kell. Persze nyilván nem kell dobálózni a babaruhákkal meg a plüssökkel, meg nem kell letépni a több méteres papírhátteret a tartórúdról, de igazából a helyiség korlátait figyelembe véve bármit lehet!

Ezért is szeretem sokkal jobban a szabadtéri fotózásokat. A természetes fények, árnyékok, színek mellett sokkal élettel telibb és természetesebb fotók tudnak születni. A gyerekeknek még szabadabb a játék a fűben, zöld környezetben, madárcsicsergésben. Lehet szaladgálni, fára mászni, csodálni a víztükrét...
A felnőttek is könnyebben oldódnak egy ilyen környezetben. Ezért is szoktam leginkább erdősebb helyszíneket javasolni, mert ott tudunk séta közben, a megfelelő helyeket keresve kicsit kirándulni. A nagyobb szabadság érzése, az hogy nincsenek lekorlátozva a négy fal közé, sokkal könnyedebb képeket tud eredményezni.  Ráadásul akik „utálnak” fotózkodni így kevésbé érzik egy kínos szereplésnek a dolgot.

A végére összegyűjtöttem néhány hasznos tippet, ami esetleg segítség lehet a későbbiekhez:

♥ Az nagyon jó, ha vannak saját ötleteitek a fotózáshoz! Egyrészt mert akkor én is azt érzem, hogy foglalkoztatok vele, várjátok, készültök rá. Ha az ötleteket összefésüljön az én adottságaimmal, akkor tudunk egy újat alkotni és így sokkal egyszerűbb a feloldódás is.

♥ Szeretek a fotózás előtt/közben beszélgetni veletek! Főleg, ha akkor találkozunk először!!! Ezt nem időhúzásból csinálom (én nem órabérben dolgozom), egyszerűen csak szeretnélek kicsit megismerni Titeket, illetve, hogy egymásra hangolódjunk egy kicsit (Itt is fontos a kémia, bármilyen furcsán is hangzik – újabb poszt ötlet! Vagyis ez konkrétium, bár még kiforratlan, de rettentő sokszor foglalkoztat ez a dolog.), megismerjelek Titeket, illetve Ti is engem. Eközben oldódtok és sokkal könnyebb lesz a fotózás!

♥ Ne gyertek el úgy, hogy ezt mondogatjátok magatokban és nekem is: „én utálok fotózkodni”! Ritka, aki szeret. (Plusz borzasztóan utálom ezt hallani.) De ha van egy olyan életszakasz (ha épp összeházasodtok, ha épp babát vártok, ha épp a kisgyereketek születésnapját ünneplitek, ha épp együtt van a nagy család stb.), ami arra ad okot, hogy meg legyen örökítve, akkor bizony érdemes ott lenni és nem utálni az egészet. Sőt, megpróbálni élvezni! Sokkal egyszerűbb. Nektek is, a mellettetek álló(k)nak is és nem utolsó sorban nekem is! Illetve tiszteletben tartjátok azt a személyt/személyeket, aki(k) miatt ott vagytok!
Kicsit visszafordíthatatlan helyzetek is ezek! Hiszen azok a képek elkészülnek és olyanok lesznek, amilyenek akkor ott épp voltatok. Ha fancsali képet vágtok az összes fotón, vagy az fog díszelegni az albumokban/a nappali falán sokáig, vagy nem is nézegetitek őket meg többet sosem (bár nagyon remélem, hogy ez irtó ritka helyzet!!).  Ezt meg szerintem senki nem akarja!
Nem az ördögtől való dolog ez a fotózás! Ha hagyjátok magatokat, akkor nagyokat tudunk nevetni a fotózás alatt és egy tök jó élménnyel mentek el tőlem.

♥ Ha lehetőség van rá (időjárás függvényében), akkor mindenképpen javasolom, hogy szabadtéren fotózzunk (vagy részben vagy egészben)! Tényleg sokkal szabadabb és természetesebb így! - Ahogy azt a mellékelt képek is mutatják! 
És végül:
♥ A SPONTÁN KÉPEKHEZ, FELSZABADULT ÉS MOSOLYGÓS EMBEREKRE VAN SZÜKSÉGEM! Ez talán ilyen egyszerű. ;)

Köszönöm, hogy még mindig (vagy újra) olvastok! ♥