Pont egy hete történt, hogy elindultam életem első futóversenyén! 
Bár én a részemről, nem is igazán nevezném futóversenynek, mert én egyáltalán nem azért indultam, hogy ott bárkit is legyőzzek, vagy megdöntsem az egyéni csúcsomat, szimplán az élmény kedvéért. Sosem indultam még versenyen. Féltem, nem éreztem magam elég felkészültnek, vagy épp nem értem rá (a versenyek általában hétvégén vannak, én szombaton és vasárnap általában fotózom), pedig mindig kacérkodtam a gondolattal. Épp ezért mindig nézegettem a versenyek listáját a neten, aztán (kb. 1 hónapja) megakadt a szemem a július 18-i balatonfüredi éjszakai futáson.
Akkor már tervben volt, hogy lemegyünk Almádiba a hétvégére, onnan Füred már nem távolság, így aztán neveztem. Nem is lehetett volna jobb helyen az első versenyem. Füredet imádom, az egyik kedvenc helyem a Balaton partján. Ráadásul éjszaka, gondoltam micsoda buli lesz ez! :) 

A hétvége, pontosabban a péntek, nagyon jól telt. Strandoltunk, napoztunk, henyéltünk egész nap. A szombat reggellel sem volt még semmi gond, de aztán el kezdtem az aggódást. Hogy mi lesz velem este? Éjszaka futni, ismeretlen terepen? Tömegben? Mikor még csak párban sem futottam senkivel sem, ott meg majd közel 2000 emberrel fussak egyszerre? Ilyen kánikulában (a verseny előtt kb. 3 órával esett az eső, ami pillanatnyilag úgy tűnt, hogy enyhít a közel 40 fokos hőmérsékleten, de aztán újra kisütött a nap, így aztán jó kis dunsztban futhattunk)? Akkor már az egész nem tűnt akkora bulinak... Elbizonytalanodtam! Ez a sok hülye kérdés és az izgalom este 7-re már kezdett megőrjíteni. Akkor nyugodtam meg, miután átvettem a rajtcsomagomat, feltűztem a rajtszámomat és vártam a sorsomat. 
Akkor már semmi baj nem volt, akkor már csak futni akartam, semmi mást! 
A várt buli hangulat egyébként megvolt. A Tagore sétányon nagy tömeg, sátrak, kordonok, futó mezes emberek mindenfelé, dübörgő zene... gondoskodott a megfelelő adrenalin mennyiségről! 

A rajt egy kis csúsztatással indult, mert vártuk, hogy lemenjen a nap. Mikor álltam a tömegben, mellettem egy nagyon kedves veszprémi fiatal anyukával, aki mellém csapódott a rajt kezdetéig, nem tudtam mást, csak mosolyogni. Annyira jó érzés volt ott állni abban a hatalmas tömegben, mellettem a rengeteg sorstársammal. Mindenkinek volt a másikhoz egy kedves szava vagy csak egy barátságos mosoly az arcán. Aztán végre, úgy kb. 21:05-kor elrajtoltunk.
Nem bírtam kapkodni a fejem! Jobbra és balra is, a kordonok mögött szurkolók és kíváncsiskodók álltak, közben minden irányból előztek, elfogott a pánik. Főleg akkor, amikor elhagytuk a sétányt és felértünk a Széchenyi István utcára (Füred főútjára) és megláttam a hatalmas emelkedőket. Nekem, kisalföldi lánynak ez teljesen új volt. Soha nem futottam még ekkora emelkedőkön, én a sík terephez, az egyenletes útszakaszokhoz vagyok szokva. De mentem, mert hát kellett és ott voltam. Néha a pánik hangulatomat sikerült elterelnem a látvánnyal. Mert, hogy az éjszakai fényben, dombnak felfelé, a négysávos úton megpillantva a futó emberek tömegét, még a hideg is kirázott. Akkor megint mosolyra görbült a szám, hogy igen, ezért megérte! Hogy itt lehetek, hogy részese lehetek ennek! 

Aztán nem sokáig tartott ez az örömöm, mert mikor ugyanezen a szakaszon már visszafelé futottam, a körforgalomtól, ki kellett állnom a tömegből, olyan rosszullét jött rám... Akkor nagyon kétségbe estem! Egyrészt, hogy meg kellett állnom, másrészt, hogy még sosem jött rám rosszullét futástól! Mi van velem? Azt hittem, hogy elájulok. Le kellett ülnöm a fűbe... Közben néztem a többi futót... Haragudtam magamra....
Néhány perc múlva erőt vettem magamon és mintha mi sem történt volna, folytattam a kört. 
Igyekeztem nem azzal törődni, hogy rettentően fáj a hasam, hogy hányingerem van, hogy az ájulás kerülget, hanem, hogy átéljem a verseny minden egyes lépését. Ebben sokat segített, hogy hallottam a futótársak vidám beszélgetését, a hotelek erkélyéről szurkoló emberek kiabálását, a rendező fiatalok biztatását. Futottam és szeltem a kilométereket. Mondanom sem kell, hogy a Széchenyi utcai emelkedő nem az egyetlen volt a 10 kilométer alatt... sőt egy része a versenynek sötét erdős úton haladt végig, ahol néha azt sem láttam, hogy hova teszem le a lábamat... 
Aztán az utolsó kilométereknél, mikor már beértem a Tagore sétányra felerősödött bennem újra a rosszullét. Eszméletlen melegem volt, mindenhonnan folyt rólam a víz, a fejemben lüktetett a fájdalom, hányingerem volt... Ennél jobban sosem vártam már a futás végét. Aztán beértem a piros szőnyegre, ahol ketté vált a kordonnal elkerített pálya, az 5 és 10, ill. a 21 kilométeres versenyzők részére. Akkor már a látásommal is gondok voltak, így alig bírtam fókuszálni a táblára, hogy jó pályára érkezzek, mert nem nagyon volt kedvem még plusz 11 kilométert lefutni. De aztán sikerült célba érkeznem VÉGRE! :) Kikaptam a szervező kislány kezéből az érmemet, majd tetőfokára hágott a rosszullétem... Utána minden jó volt és tudtam örülni a sikeremnek! :) 

(Tudtam, hogy fotóznak, így mosolyt erőltettem az arcomra, egyébként cseppet sem voltam akkor még ennyire boldog! :D)

Miután véget ért a küzdelmem a kilométerekkel (meg saját magammal) nagyon sajnáltam, hogy nem úgy sikerült ez az egész, ahogy szerettem volna! Hogy meg kellett állnom, hogy bele kellett sétálnom, hogy rosszul lettem és nem tudtam úgy élvezni az egész versenyt, ahogy igazából akartam. Nagyon haragudtam ott magamra! 
Aztán ez az érzés is elcsillapodott bennem és mára már tudom, hogy minden perce pont úgy volt jó, ahogy volt. Tanultam mindenből! Leginkább azt tanultam meg, hogy nem éri meg ennyire izgulnom és aggódnom! 
Ettől függetlenül egy percét sem bánom, sőőőőt! A legnagyobb dopping! Akkor ott eldöntöttem, hogy jövőre ismét lefutom éjszaka a füredi kört. 

 Iskolás éveim alatt sosem gondoltam volna, hogy én valaha kedvtelésből futkorászni fogok, nem hogy még fizessek is azért, hogy 10 kilométereket fussak a nyár kellős közepén. Ha ezt nekem valaki akkor mondja, szembe röhögtem volna az biztos! :D Anyukám is mindig emlegeti, hogy mikor még általánosban voltak ezek a nyílt napok a suliban, ahova bejöhettek a szülők megnézni, hogy mit alkot a gyermekük az iskolai órákon, elszégyellte magát, látva engem a tesi órán! :D Elbujdostam a futásnál és végig lazsáltam az egész órát. És tényleg így volt, tökre emlékszem! 
Most meg futok. Március óta rendszeresen. Mostanra már heti 2-3x átlagban 8.17 kilométert. 
Emlékszem még a legelején a 2 kilométer is milyen nehezen ment. 
A legnagyobb táv eddig 11.29 km volt. Ez mostanában szeretném megfejelni a 15 km-es távval! És ezt mind a versenynek köszönhetem! Akkora töltetett adott, hogy azt elmondani sem tudom. Egy folytonos tettvágytól buzgó érzés van bennem, hogy "fuss és csináld"! Rettentően jó érzés! 
Eldöntöttem, hogy jövő áprilisban ott a helyem a Pesten, a félmaratonon (21 km)! Most ez a legnagyobb célom, na meg, hogy minél tovább fenntartsam magamban ezt az igazán jó, tetőtől talpig mindent elöntő érzést!